D-day

Csomagok összepakolva, súlykeret maximálisan kihasználva, háziaktól elköszönve (kaptam az útra csokit:)), lelkem megerősítve, hogy férj nélkül leszek egy darabig, búcsúebédre készen.
Holnap negyed 2-kor száll le - elvileg - a gépem, utána várom, hogy találkozzam veletek!!! Az utolsó puszik innen.

Láttunk bálnát, láttunk bálnát, láttunk bálnát!

Szombaton annyira izgatott voltam, hogy megyünk bálnát nézni, hogy aludni sem bírtam:). De azért valahogy elment a reggel, összekészülődtünk és elmentünk Gloucesterbe, ami tőlünk északra egy kis tengerparti város, szerintük a világ "bálnanéző fővárosa". Hát persze. Sétáltunk egyet, élveztük a gyönyörű tavaszt, majd felszálltunk a hajóra (izgatottságom a tetőfokán...). Kb. 3/4 órát hajóztunk, mikor a hajón lévő túravezető szólt, hogy no, ott az első bálna. És innentől kezdve kb. 10-15-ször láttunk bálnát: nem jöttek túl közel, de még így is érzékelhető volt, hogy milyen hatalmas állatok. Először arról lehetett észrevenni őket, hogy kifújják a levegőt a víz felszínén, majd láttuk a hatalmas hátukat és a farkukat. Megmondom őszintén, az első pár alkalommal a számat sem tudtam becsukni, akkora élmény volt. És hogy igazán szirupos legyen a sztori, még delfineket is láttunk! De nem egyet-kettőt, hanem legalább tízet és jó sokáig jöttek a hajónk mellett, egyikük még egy nagyot ugrott is, mint a filmeken! Örök élmény marad.
Hajózás után beültünk egy étterembe homárt enni, mert ugye ahol tenger van, ott friss tengeri étel is van, majd hazajöttünk hullafáradtan, de valóban életre szóló élményekkel.
Pár képet készítettünk, bár nem igazán tudtunk egyszerre csodálkozni és fényképezni is.

Ui.: akit részletesen érdekel, ilyen bálnákat láttunk: csukabálna (fin whale), déli csukabálna (minke whale) és hosszúszárnyú bálna (humpback whale). A delfinek pedig atlanti fehérsávos delfinek voltak. És velük hajóztunk.

Végre a NYC képeket is felteszem

Élvezzétek a képeket, mi nagyon élveztük ezt a pár napot.

New York és újra itthon

Ismét otthon vagyunk, gyorsan meg is írom a New York-i élményeinket.
Amikor megérkeztünk, szombaton, már lázas készülődés volt a városban a Szt. Patrik napi felvonulás miatt, a lázas készülődés pedig két dolgot jelentett: a rendőrök egy csomó utcát lezártak az autós forgalom elől, a gyalogosok pedig bőszen fogyasztották az alkoholt. Minket a felvonulás nem hozott rettenetes lázba, de végül nem tudtunk nem belebotlani. Láttuk, hogy majd megfagynak azok, akiknek az egyenszerkója pl. szoknyát írt elő - ilyen a mi formánk, ahogy megérkeztünk, eleredt a hó...sosem lesz már tavasz, ez már ténykérdés.
Másnap ismerősökkel - akik autót birtokolnak - kimentünk egy közeli arborétumba és a tengerpartra, klassz volt ilyet is látni az iszonyú zsúfolt Manhattan után. A fürdőruhám után nem zokogtam, de a tengert látni nekem mindig élmény, rohangálni a hullámok elől pláne az (több-kevesebb sikerrel, majd mikor felteszem a videókat, látjátok). Persze nem vagyunk puhányok, még délután, miután hazaértünk, elmentünk az Empire State Building tetejére - ugyan ez nagyon turistás dolog, de ilyen állati magasról látni egy nagyvárost nem sűrűn lehet, nekem ősszel a Rockefeller Center tetejéről bambulás is nagy élmény volt. Este pedig nagy kedvencünknél, egy utcai árusnál ettünk "halal food"-ot: sehol máshol nincs sor az utcai árusok előtt este 9-kor, itt minimum harmincan álltak előttünk, mert tényleg fini az étel, megérte kivárni a sort. A csípős szószuk továbbra is nagyon csípős.
Másnap elsétáltunk Peti régi játszóterét és a régi lakásukat megnézni, azt hiszem, nagyon nagy élmény volt neki és Anyukájának ide újra, együtt elmenni. Utána siettünk a Fed-be, nagy vágyam volt ide eljutni, főleg azok után, hogy nyáron is, ősszel is szerettem volna elmenni, de hónapokra előre elfogynak - az amúgy ingyenes - jegyek. És ugye John McClane itt is nyomozott a Die Hard 3-ban a rosszfiúk után, ezt látni kell. A leglátványosabb persze az aranyraktár volt, láttuk az aranytömbök egy részét és azt is, hogy innen esélytelen lesz feltűnés nélkül aranyat kicsempésznünk. A másik vicces az volt, mikor az idegenvezető arról beszélt, mennyire fontos a központi bank függetlensége a kormányzattól... Ebédre Shake Shack hamburger, továbbra is ez az egyik legjobb hamburgerező hely, majd utána, mivel újra eleredt a hó és pont a 5th Avenue-n sétáltunk, bementünk a Tiffany's-ba, az ember lányának ide is el kell jutnia (a hátizsákos turistát ugyanolyan kedvességgel köszöntik, mint a bundában érkezőt...). Mondtam is Petinek, ha üzleti útra megy később, ahonnan égeti a vágy, hogy szuvenírt hozzon nekem, ne felejtse el ezt a márkanevet:).
A Met-be nagy vágyam volt visszamenni, mert ugyan legutóbb is végelgyengülésig sétálgattunk benne, nagyon kis töredékét láttuk, így kedden ide indultunk és hát igen, a Met gyűjteménye továbbra is fantasztikus, befogadhatatlanul nagy, még mindig úgy érzem, ha százszor visszajönnék, akkor is lenne mit látni. A korábbi kedvenceket és új kedvenceket is megnéztem, utána vert seregként mentünk ebédelni (délután ötkor), de nagyon finom kínaival sikerült megvigasztalni magunkat.
A másik nagy vágyam a Bronx Zoo volt, ide mentünk szerdán és meg kell mondjam, kicsit csalódás volt, egyrészt télen csak félgőzzel üzemel, másrészt nagyon pici helyen van nagyon sok állat, harmadrészt sokszor az ember csak sétál, de nincs látnivaló a két kifutó között. Szóval a budapesti állatkertnek semmi szégyellnivalója nincs, sőt. Negyedrészt ahogy beléptünk, az első madárházban úgy lefosott egy madár, hogy a két karomon és a hasamon is csurgott a végtermék, nem tudom, hogy tud ilyen sok irányba alkotni egyetlen kistestű állat. Miután visszaértünk Manhattan-be, hagytam magam megvigasztalni a Cake Boss cukrászdájában egy kis csokis sütivel, na.
A búcsúnapunkon a Central Parkba mentünk sétálni, azt hiszem, nekem ez a két kedvencem NYC-ben: kóvályogni csak úgy az utcákon és a parkban sétálni.
Hazafelé, ahogy közeledtünk, a buszról már láttuk a tragédiát: ismét havazott, kb. 15 cm hó esett újra, úgyhogy egy nagy smafu, hogy jön a tavasz, az csak kamu, idén már nem is lesz.
A fotókat, videókat is igyekszem mielőbb kiválogatni és feltölteni, de még csütörtökön megjött Ancsa barátnőnk, így most vele vagyok kénytelen várost nézni:).

NYC ujra

Elunk, nem kell izgulni, NYC-ben vagyunk. Viszont az internet nem igazan van velunk, szoval nem nagyon tudok jelentkezni, de ne aggodjatok, amint hazaerunk (csutortokon), jelentkezem. Addig fokozom a feszultseget, nem irok naponta, miket latunk, tapasztalunk. Csok!

Bálna

Éljen, vettünk két jegyet bálnanézésre!!! Elvileg április közepén már itt vannak, mi április végén tervezünk menni, szóval szuper izgatott vagyok. Velük megyünk.

Itthon

Megérkeztünk!
Ennél egy fokkal bővebben: nem igazán szeretnék arról írni, milyen volt az otthon töltött idő, úgyis tudjátok, hogy mennyire hiányoztatok és mennyire nagyon jó volt újra látni titeket. Rettentő gyorsan vissza tudtunk szokni az otthoni életbe (egy alkalommal kívántam Budapestet a fenébe, mikor az Árpád hídtól elsétáltam 2 sarkot a Róbert Károly körúton a szmogban, majdnem feldobtam a talpaimat a bűztől), ugyanakkor tegnap hazafelé a metrón megállapítottam, hogy olyan érzés visszajönni, mintha csak pár napja mentünk volna el, ide is jó visszajönni, itt várt minket a lakáskánk, a hatalmas ágyunk, a szomszédok.
A repülőút príma volt, eddig is imádtam a briteket, de ezután csak British Airways-zel fogunk utazni:). Az egy dolog, hogy finomak voltak az ételek és folyamatosan hozták az innivalókat, de a legszuperebb a brit akcentussal beszélő utaskísérők és kapitány voltak, egész úton tudtam volna hallgatni őket. A 7 órás London-Boston szakasz tőlem akár még lehetett volna hosszabb is, annyi jó film közül lehetett választani. Én a Taken 2-vel kezdtem, asszem magyarul Elrabolva a címe: az első ugyan izgalmasabb, frissebb volt, de ez is hozott egy jó akciófilm szintet. Mellettem Peti eközben az Expendables 2-t nézte és akkorákat nevetett, hogy egyértelmű volt, utána az jön. Nem is bántam meg, hatalmas poénok vannak benne ("rest in pieces"), de a legnagyobb természetesen az, hogy összekaparták Stallone-t, Schwarzeneggert, Bruce-t, Dolph Lundgrent stb. egy filmbe, amiben még Chuck Norris is feltűnt, kb. mint önmaga:). Ezután megnéztem még egy Modern Family részt és egy filmet arról, hogy vajon Mallory feljutott-e az Everestre, vagy sem (The wildest dream) - a film amellett foglalt állást, hogy igen és hogy lefele jövet halt meg.
Leszállás után hipihopp itthon is voltunk, jó volt elnyúlni a királyi ágyunkon és egy nagyot horpasztani, ma 6 óráig tudtunk aludni, szóval jetlag reméljük nem nagyon lesz.
Rövid időjárás jelentés a végére: itt rohadt hideg van, kb. -10 fok nappal, majdnem meg kellett fagynom a metrótól hazáig!

D-day

Irány haza, otthon találkozunk:)!!!

6733 km

Péntek 13-án kezdődött minden. Illetve nem, 12-én.
Utolsó előtti napunkon, csütörtökön egész nap pakoltunk, egyrészt azt, ami otthon marad, másrészt azt, ami jön velünk. Ez utóbbi volt a problémásabb: fejenként 23 kg a limit, amit a repülőre fel lehet vinni + egy kézipoggyász. Ha belegondolunk, hogy az eddig életem tárgyaiból ki kell választani csupán 23 kg-ot, na az furcsa. Ráadásul téli holmival is kellett készülni, mert bár a Cambridge-i időjárás hasonló a budapestihez, a tél állítólag csapadékosabb, sok a hó. Azért megugrottuk ezt a feladatot, bár vettünk egy plusz csomag jegyet, így még 23 kg-ot felvihettünk a gépre. Szóval jó későn feküdtünk le, és már nem is otthon, hanem P Anyukájánál.
Másnap korán ébredés, át a csomagokért, plusz még elrohantunk a Mountexbe olyan lakatot venni, amit az amerikai csomagellenőrzésnél nem vágnak le automatikusan, mert mesterkulcsuk van hozzá a biztonsági mókusoknak. A nap legjobb része az volt, mikor egy utolsó közös családi ebédet kaptunk, természetesen húslevessel és millió étellel.
A szüleinktől a reptéren búcsúztunk el, tudtam előre, hogy nem lesz könnyű, hát nem is volt az...
Párizson át utaztunk, nem is volt semmi gond addig (sem) azt leszámítva, hogy leszálláskor nem dugult ki a jobb fülem, plusz nem is voltam teljesen jól a náthám miatt, így igazán épületes látvány lehettem, ráadásul mindenre visszakérdeztem, amit nekem mondtak vagy tőlem kérdeztek, mert nem hallottam:).
Ott rohanni kellett, mert csak 1 óránk volt az átszállásra, de hát abban jók vagyunk, el is értük simán a bostoni gépet. Szeretem az ilyen bazi nagy gépeket, valahogy olyan megnyugtató, hogy olyan sokan vagyunk.  Már csak azért is megérte a repülőjegyet megvenni, mert 7 órán keresztül filmeket/sorozatokat/dokumentum filmeket nézhettünk, rádiót hallgathattunk (minden ülés háttámlájában van egy kis képernyő, ezen mindenki magának választhatja ki, mit szeretne nézni, hallgatni). P menőzött, ő vmi cikket olvasott, én halandóbb voltam, How I met your mothert meg Two and a half ment néztem (meg még egy csomó mindent, volt rá időnk). Ennivalóban sem volt hiány, kétszer is adtak ellátmányt, szóval egy panasz szavunk sincs.
Miután leszálltunk, itteni idő szerint kb. f8-kor este, még át kellett verekednünk magunkat a bevándorláson (a hölgy nem tudta összerakni, P hogyhogy nem állampolgár, ha NYC-ben született), a csomagokat összekaparni és eljutni haza. Mondom, mi volt nálunk: 2x23 kg táska, plusz még egy ilyen, csak L-es (ez csak tizenpár kiló), 2 kis hátizsák és egy laptop táska. Az elléshez közeli állapotban voltunk, mire hazaértünk. Ja, gyalog mentünk haza, mert a reptéren mondta egy lady, hogy a tömegközlekedés ingyenes onnan, ami nyomós érv volt a harmincakármennyi dollárral szemben, ami a taxi lett volna.
A lakást könnyen megtaláltuk, szerencsére 5 p a metrótól és a földszinten lakó fazon beengedett minket, nála volt a kulcsunk.
Sokat nem nézelődtünk, nagyjából lepakoltunk, zuhany és szundi. Elalvás előtt természetesen megszámoltuk a szoba sarkait.